Fejléc-kép

Prózáim

A biztonsági őr

...avagy mese a privatizálásról

Hosszú volt a tél, az udvarokban sokáig óriási hókupacok tornyosultak. Egy nap aztán mégiscsak arra ébredtünk, hogy volt hó, nincs hó. Az égboltról eltűntek a sötét fellegek, és óvatosan kikukucskált a jó öreg nap. Nocsak - mondogatták az emberek - már itt van a tavasz. Csak a madarak nem akarták ezt tudomásul venni, még mindig ádáz küzdelmet folytattak a téren kihelyezett madáretetők körül.

Manyika a Közért ajtajának támaszkodva élvezte a napsütést és közben egykedvűen figyelte a madarak háborúságát. - Kenyérharc ez is - gondolta keserűen. De hiszen volt is oka a keserűségének, mivel munkahelye és húsz éves munkaviszonya szűnik meg hamarosan. Vállalata eladta vagy ahogy mostanában mondják, privatizálta az üzletet.

Nyár lett mire az új tulajdonos megérkezett. Magas szikár, kevés beszédű ember volt, de nem így a felesége. Mázsányi súlyát meghazudtolva boldogan röpdösött a pultok között, szívesen beszélgetett az asszonyokkal. A vevők hamarosan megkedvelték az új üzletet, mert Julikának - így hívták a tulajdonos feleségét - mindig volt valami ötlete. Ezekkel néha még az urát is meglepte. Egy forgalmas nap után, meghökkentő javaslattal állt az ura elé. - Te Gyula, ez a bolt úgy beindult, hogy kezdek félni. Kellene ide egy biztonsági őr. A férj - aki ritkán mert feleségének ellentmondani - most meglepődve kapta fel a fejét. - Micsoda? - csodálkozott az asszonyra - biztonsági őr, mi a fenének? Hogy felhívjuk magunkra az adóhivatal és a betörők figyelmét? Hogy azt lássák, nekünk olyan jól megy, hogy biztonsági őr kell? Meg aztán be vagyunk jól biztosítva, tekintélyes összeget fizetünk a biztonságunkért - tette még hozzá. De bizony Gyula mondhatott akármit, csak nem tudta feleségét meggyőzni az igazáról. Mivel nem szeretett vitatkozni, végül beleegyezett az asszony óhajtásában. Egy kikötése volt mégpedig az, hogy ő válassza majd ki az erre alkalmas személyt. Így aztán másnap kikerült az ajtóra egy hirdetés, hogy „Biztonsági őrt felveszünk”.

A hirdetésre sokan jelentkeztek, erős, izmos férfiak adták egymásnak a kilincset. Ki fegyverrel, ki karddal dicsekedett, sőt volt aki őseiktől örökölt hatalmas szablyával állított be, de Gyula kijelentette, hogy nem végvári vitézre van szükség. Meg aztán irtózott minden erőszaktól. Nem győzte hangoztatni, hogy nincs szükség fegyveres őrre, az csak elriasztaná a vevőket. Így aztán valamennyi hősködő jelöltet elutasított.

Egy nap vicsorgó harci kutyával, vékonydongájú férfi állított be az irodába. - Elhoztam a kicsikémet, ez majd megvédi magukat - mondta az éppen ott tartózkodó főnökasszonynak. Erre az súlyát meghazudtoló fürgeséggel, azonnal az íróasztal tetején termett és onnan kiabált az urának segítségért. Jött is az olyan lassan, ahogy csak tudott, de hiába volt a nagy „sietség” a kutya úgy megijedt az asztalon tornyosuló üvöltő asszonytól, hogy gazdáját maga után húzva, kimenekült a helyiségből. Miután Gyula látta, hogy már egy harci kutya is megrémül az asszonytól, sietett legalább lecsendesíteni a feleségét. Az viszont egyre ordítozta, hogy „Ne dumálj Gyula,hanem segíts leszállni”. Gyula se volt rest, azonnal elrohant segítségért, állítólag három napig oda volt. Valahogy mégis lekerült az asszony az íróasztalról, mert tovább folytatták a biztonsági őr keresését. A rossz nyelvek szerint azonban, a kutya gazdája kártérítést követelt, mert kutyája az ijedségtől depressziós lett. Állítólag azt is mondta, hogy „Akinek ilyen felesége van, az ne akarjon biztonsági őrt, elégedjen meg az asszonnyal.”

Szóval ilyen és hasonló előzmények után egyszer csak beállított egy idősebb férfi, akit a környékbeliek csak amerikás Józsinak hívtak. Azt beszélték, hogy Amerikából sok pénzzel jött haza, itt aztán belefogott valami üzletbe és a társai úgy átverték, hogy tönkre ment. Szegény feje ugyancsak zavarban volt amikor eldadogta, hogy ő bizony elszegődne biztonsági őrnek. Gyula úr láthatóan örült a jövevénynek, de a felesége megvető tekintettel mérte végig a bő kezeslábasban lötyögő cingár férfit. - Na ha ezt felveszed, rajtunk röhög majd mindenki, hisz ezt még a szél is elfújja. Gyulának viszont ragyogott az arca, mert pont ilyen becsületes kinézetű biztonsági őre gondolt, aki nem hősködik, nem akar lövöldözni. Így aztán próbaidőre - Julika duzzogása ellenére is - felvette.

Másnap aztán az öreg Józsi megnyerte a főnökasszony tetszését. - Kezét csókolom, drága nagyságos asszony! - állt a főnöknő elé és nemcsak mondta, hanem elegáns meghajlással megcsókolta a kővé meredt asszony, zsírpárnáktól gömbölyödő kézfejét. Ez egy igazi úr - futott át Julika agyán mihelyt magához tért. Végtére is igaz, ő már nem a közért üveg visszaváltójában dolgozik, neki sok pénze van, igazi úrinő lett. Íme, ez az Amerikából hazatért öreg ezt azonnal észrevette.

Hamarosan Gyula is előkerült, és elmagyarázta Józsinak hogy mit vár tőle. - Csak semmi hősködés, de nyitott szemmel járjon. A kis tolvajokat a pénztárnál kell felszólítani. Ha fegyveres támadás érné a boltot, akkor inkább vigyenek el mindent, minthogy valakit megöljenek. Be van az üzlet jól biztosítva. Aztán még nevetve megveregette Józsi vállát. - Nyugodjon meg, erre úgyse kerül sor, mert nem egy bankban, hanem egy élelmiszerboltban vagyunk. Az öreg hümmögött, értette is, meg nem is. Főleg az nem fért a fejébe, hogy inkább vigyenek el mindent, akkor minek a biztonsági őr? Ennek ellenére megígérte, hogy azt teszi amit várnak tőle, magában pedig azt gondolta, ha jól megfizetik, még csomagolni is segít az esetleges betörőnek.

Ettől kezdve Józsi mindig az üzletben volt, szinte ez lett az otthona. A főnökasszony szíve egy darabig még fájt egy izmosabb, verekedni kész őrre, de aztán a sok kézcsókkal járó nagyságos asszonyozás megtette hatását, és elfogadta a szívélyes öreget. A múltjáról Józsi sohasem beszélt, de az hamarosan kiderült róla, hogy a feketekávét nagyon szereti, szinte ez volt az egyetlen gyengéje. Ezt a szenvedélyt látva, Julika nevetve mondta az urának, hogy „ ennek a jámbornak kávéültetvénye lehetett, ölni tudna érte.”

Így teltek, múltak a hetek, semmi falrengető esemény nem történt, mígnem egy nap Gyula úr behívatta Józsit az irodába. Nagyon izgatott volt, még a mellékhelyiségbe és a teherliftbe is benézett, mielőtt megszólalt. - Eljött a maga ideje, holnap fontos feladata lesz, tíz millió forintot kell biztosítania. Józsinak szinte megállt a szíve. Hát ez nem semmi - gondolta - erre már érdemes odafigyelni. - Szóval - folytatta a főnök - maga holnap reggel öt órakor odajön a lakásunkra. Ott kocsiba ülünk a pénz nálunk lesz, és elkísér minket ide az üzletbe. Itt kell a hitelben kapott árut a Füszért pénzbeszedőjének kifizetnem. Amíg nem jön, addig a pénzt elhelyezzük a páncélszekrényben. A kulcsot magára bízom, de a feleségem is itt marad. A pénzbeszedő előtt elmegyek az ügyvédemért. Amíg távol leszek, jól zárja be az ajtót. Úgy hat óra tájt jön a kenyeres, azt engedje be. Gyorsan vegyék át tőle az árut, most ne számolgassák a péksüteményt. Ezután, rajtam és az ügyvéden kívül, már ne engedjen be senkit. Félhét felé a pénzbeszedő is megérkezik, azt kifizetem és ezzel végeztünk. - Tehát még egyszer, csak a kenyerest, senki mást, világos? Józsi hümmögött valamit az orra alatt, ami bármit jelenthetett, így hát a főnöke bíztatóan megveregette a hátát. - Na, csak semmi pánik, nem kell megijedni, nem lesz semmi baj. Úgy ahogy eddig hét órakor kinyitjuk a boltot, mert addigra már túl leszünk mindenen.

Józsi másnap pontosan öt órakor becsengetett főnöke lakásán. Az ajtót Gyula úr nyitotta ki, teljes nyugalommal. Nem úgy az asszony! Az bizony olyan volt mint egy ijedt kotlóstyúk. Hóna alatt egy táskát szorongatott, csak a bolond nem látta a rejtegető szándékot. Amint megpillantotta Józsit, boldogan üdvözölte. - Csakhogy itt van! Tudja én már úgy félek, mert - mutatta a hóna alatt szorongatott táskát - ebben van mindenem, ha ezt ellopják végem van. - Meg nekem is- tette hozzá morcosan Gyula- akit láthatóan bosszantott, hogy felesége csak önmagát említi. Végre bekászálódtak az autóba, Józsi a hátsó ülésen, Julika pedig elől a gépkocsit vezető férje mellett helyezkedett el. - Jaj, Istenem - sóhajtozott - csak ne legyen semmi baj! Minek ezt a sok pénzt az üzletbe bevinni, miért nem lehet átutalni? - Persze - mérgelődött az ura - az adóhivatalon keresztül, hogy az is lássa mennyi volt a forgalmunk! - Jó, de ha ezt ellopnák, hogy adnánk meg az adósságunkat, miből? Erre már Gyula megállította a kocsit. - Így nem lehet vezetni! - kiáltotta mérgesen. Minek az ördögöt a falra festeni? Már én is tiszta ideg vagyok, inkább visszafordulok, aztán lesz ami lesz. Legfeljebb nem kapunk újabb áruhitelt, de hogy akkor mit adunk el, azt nem tudom. Üres a bolt! Rövid csend után, Julika végre felsóhajtott. - Hát nem bánom, menjünk, csak nem történik semmi. Így értek a bolthoz. Mikor végre a páncélszekrény ajtaja rácsukódott a milliókra, Julika újabb hatalmas sóhajtással adta környezete tudomására megkönnyebbülését.

Gyula elindult az ügyvédért, Józsi pedig jól bezárta az ajtót. - Na addig mi iszunk egy jó kávét - mondta Julika és nemsokára Józsi elé tette a páncélszekrényre. Ő maga a nyitott teherlift mellé támaszkodva itta kávéját és mosolyogva figyelte amint az öreg rányomja a tejszínhabot a sajátjára. Talán mondott is volna valamit, de éppen csöngettek. Józsi ránézett az órájára. - Csak a kenyeres lehet - nyugtatta meg az asszonyt, de azért óvatosan nyitotta ki az ajtót. A pékárúval megrakott kosár mögül - úgy ahogy máskor is - csak a kenyeres fehér sapkája látszott. - Igyekezzenek, mert nehéz ez a sok kenyér - morogta amint belépett, és rögtön lecsapta a kosarat. A következő pillanatban két fegyvercső meredt rájuk. A kenyeresnek álcázott betörő mögött ugyanis egy nála sokkal kisebb és vékonyabb emberke is besurrant, miközben egy rúgással becsukta maga mögött az ajtót. Négyen voltak tehát most már az irodában, a két betörő, a megrémült Julika és az ugyancsak megrökönyödött Józsi. A betörők fehér péksapkát viseltek, de ez most a nyakukig érve eltakarta az arcukat. Csak a szemük villogott ki ijesztően. - A kulcsot! Kinél van a páncélszekrény kulcsa? - kérdezte eltorzított hangon a magasabb, miközben a másik Józsira irányította a revolvert. Julika kezdett magához térni.

- De hát mit akarnak? Hiszen csak most nyitottunk ki, nincs bevételünk - hebegte. - Kuss! - hangzott a válasz, majd Józsi felé fordult. - Magánál van? - Dehogy van! - jajdult fel kétségbeesetten Julika. Elvitte az uram, várják meg rögtön itt lesz. Az alak megmarkolta a fegyvert és Julika fejére célzott. - Hármat számolok, ha nem adják ide lelövöm az asszonyt! Józsi keze megrebbent, a ráirányuló pisztoly megmozdult. - Csak a kulcsot akarom odaadni! - csikorgatta fogát Józsi. - Vedd el tőle - szólt társának, de a pisztolyt nem engedte le. Társa elindult Józsi felé. A vékony, alacsony emberkének csak a csípője gömbölyödött valamennyire a farmerban. Ezzel ugyan egy kézzel elbánnék, - gondolta Józsi - de közben lelőhetik az asszonyt. Adna nekem Gyula úr, hogy nem fogadtam szót. Inkább hagyta zsebéből kivenni a kulcsot és tehetetlenül nézte, ahogy a magasabb tolvaj kiveszi a páncélszekrényből a degeszre tömött táskát. Belenézett és a fejével biccentve nyugtázta, hogy meg van a zsákmány. Közben Józsi próbálta megfejteni a betörők személyét. Rajtuk kívül csak az ügyvéd tudhatott a pénzről - morfondírozott magában de nem sokáig, mert a magasabb terelni kezdte őket a lift felé. - Na befelé a liftbe! - hadonászott a pisztolyával. Julika, aki egész közel állt az ismeretlenhez, most felkiáltott. - Nem! - és beleharapott a betörő pénzes táskát tartó kezébe. Az felordított, leejtette a táskát közben a fegyvert tartó jobb kezével akkorát ütött az asszonyra, hogy az menten berepült a liftbe. Szinte az asszonnyal együtt repült Józsi szépen elkészített habos kávéja is. A pohár megállt Julika antennaszerűen összekötött kontyán, a kávé pedig habbal együtt az esésétől elalélt asszony arcán folyt végig. Józsi elhűlve nézte a jelenetet. Előbb azt gondolta magában, hogy ez az asszony még megöleti magát, de aztán a kávéja sorsát látva, hiába nyugtatta magát, hogy "Józsi hagyd, hiszen a főnök nem akar verekedést, nem akar hősködést, inkább vigyenek mindent", de a rohadt életbe a kávéját is kiöntötte ez a briganti! Erről nem volt szó, ezt csak nem hagyhatja megtorlás nélkül.

Egy óriásit ugrott a levegőbe, torkából harci üvöltést hallatva szinte egyszerre kirúgta a meglepett betörők kezéből a pisztolyt, miközben két öklével úgy mellkason vágta őket, hogy azok elterültek mint a liszteszsák. A főnökasszony az üvöltésre eszmélt fel, látta amint Józsi repül a levegőben és sóbálvánnyá meredve, vár. Úgy érezte mintha egy akciós film közepébe pottyant volna, pedig csak a liftben üldögélt. A betörőket is váratlanul érte a támadás, mert szinte nem is védekeztek. Ugyan ki gondolta volna erről az idős emberről - aki az előbb még olyan szerencsétlenül álldogált - hogy karatézni is tud? Józsi még mindig harci állásban körülnézett. A betörők szép csendesen feküdtek a padozaton. A magasabbat a táskából szétszóródott ötezresek vették körül. Végül Józsi, a tenyereit összeverve megszólalt. - Lisztes lett, pedig nem is ütöttem nagyot. A pisztolyokat összeszedve Julika felé fordult. Az asszony bizonytalan mozdulatot tett, mint aki fel akar állni. - Egy pillanat, drága nagyságos asszony - mondta, és fölé hajolva levette kontyáról az ott himbálódzó kávéscsészét. - Pardon - szólt újra és felsegítette az elképedte asszonyt. Ekkor csengettek az ajtón. - Rendőrség, kinyitni! Julika tétovázott, de egy ismerős hang hallatán megnyugodott. - Nyissa ki Julika - kiabált az egyik szomszédasszony - én hívtam ki a rendőrséget! Hallottam hogy valami baj van maguknál. Julika úgy habos kávésan kinyitotta az ajtót. Két rendőr állt odakint. Az asszony - kávéban áztatott szőke hajával - iszonyú látvány lehetett, mert az egyik azonnal megszólalt. - Letartóztatom! Józsi a két fekvő alakra mutatott. - Véletlenül nem őket keresik? - Meglehet, de kik azok? - Erre magam is kíváncsi vagyok, de a maszkjuk miatt nem tudom pontosan megmondani. Ha van náluk személyi, azt elkérheti - élcelődött - és lekapta a magasabb betörőről a péksapka félét. Akkor aztán felkiáltott.

- Főnök, hát maga az? Hogy a csudába került ide? - Azt majd nekünk mondja el - léptek oda a rendőrök. A másik sapka alól, egy szőke síró lány került elő, szétkent szemhéjfestékkel az arcán. - Megcsalt! - hördült fel Julika, miközben a szétszóródott pénzt szedte össze. - De szőkével drága nagyságos asszony, mégis csak az volt a szíve vágya. - Meg a pénzem, az örökségem! - vágta rá Julika. Erre már nem tudott Józsi válaszolni, inkább hallgatott. De nem úgy az asszony. - Maga mentette meg az életemet, a pénzemet, mondja hogy csinálta? Józsi kihúzta magát. - Ja kérem, én Amerikában karate bajnok voltam, vagy nem meséltem? Julika tagadólag ingatta a fejét. - Szerencsére nem, mert akkor biztosan nem alkalmazta volna az a semmirekellő - célzott férjére, akit a lánnyal együtt már elvezettek a rendőrök. - Kinevettek, pedig én nem vagyok olyan roskatag öreg kérem, mint ahogy azt gondolták. Most látom már, hogy a főnök is csak azért vett fel, mert azt hitte, velem könnyen elbánik. Az izmaimra se volt kíváncsi - dünnyögte sértetten Józsi. Julika, közelebb lépett az öreghez. - De én most kíváncsi vagyok, megmutatná? Józsi büszkén mutatta meztelen karját. Julika áhítattal simogatta a kőkemény izmokat. - Maga tényleg nem olyan öreg, mit is mondott hány éves? - Alig múltam hatvan, drága asszonyom!- húzta ki magát Józsi. - Akkor csak tíz évvel öregebb nálam, - mosolygott az asszony. Mondja nem vigyázna ezután rám? - De hiszen alkalmazásában vagyok, drága nagyságos asszony! - Julika - helyesbített az asszony - ezután csak Julika, mert úgy gondoltam, hogy egy életen át, drága Józsikám.

Józsi ránézett a pityergő asszonyra, akinek a könnyei ráfolytak a magához szorított ötezresekre és azt gondolta: " Gyönyörű ez az asszony így ötezresekbe csomagolva, azt hiszem itt is megtaláltam Amerikát" Ezért aztán így szólt. - Megbeszélhetjük drága na...Julika, szabad felajánlani a karomat? Ezzel szépen beljebb sétáltak a raktárba. Ki se nyitottak, hanem kiírták az ajtóra, hogy "Leltár miatt zárva".

Hogy mit leltároztak azt senki nem tudja, de biztos jól sikerülhetett, mert Józsi a dolgok elrendeződése után, feleségül vette Julikát.


A karácsonyi pulyka

A decemberi szél süvöltve söpört végig a Wekerle-telep utcáin, mérgesen cibálta, tépte, zörgette a spalettákat. Talán azért dühöngött így, mert sehogy sem találja a telepről kivezető utat. Bizony az egyforma utcák és házak között sokan eltévedtek már, nem csoda, ha időnként a szél is mérgesen rohangál fel-alá, amíg kiigazodik.

Hogy ez valójában így van-e, azt csak a szél tudja, de az már igaz, hogy valamiért ezen a decemberi napon nagyon haragudott. Futtában olyat csapott Kovácsék spalettájára is, hogy az menten kivágódott, és akkorát szólt, mintha ágyút sütöttek volna el. Aztán jól belekapaszkodott és csapta, vágta, oda – vissza addig, amíg Kovács József fel nem ugrott fektéből.

- Itt már aludni sem lehet. – kiáltotta, és bosszúsan kinyitotta az ablakot. A hideg hajnali szél bekavargott a szobába, és most már őszülő hajába is jócskán beleakaszkodott. – Hajnalban már nem viszi el senki, - morogta magában, amíg kitámasztotta a deszkaszárnyakat. Mert régen, a háború utáni tüzelőhiányos időkben, a Wekerlén lopták a spalettákat. Aztán akiét ellopták, az igyekezett másikat szerezni. Ebben a spaletta tolvajlási körforgalomban mindenki úgy vigyázott a sajátjára, hogy esténként jó szorosra bereteszelte. Ez a szokás - a lopástól való félelem miatt - később is megmaradt.

Tősgyökeres lakos lévén, Kovács jól ismerte a települést. Özvegy édesanyja - testvéreivel együtt – itt nevelte fel, és mint gyerekek, bebarangolták a lakóhely minden részét. Az volt ám a szép idő! Rohangálhattak egyik kertből a másikba, nem volt kerítés, a gyümölcsfákat is megdézsmálhatták.

Itt gyerekeskedett, aztán munkahelyet is itt talált, egy kispesti gyár öntödéjében. Szakmunkásként kezdte, és ahogy múlt az idő, művezető lett. Tegnap villámcsapásként érte a hír, hogy bezárják a gyárat, mert nem gazdaságos a termelés. Vele pedig közölték, hogy nyugdíjba mehet. Keserű szájízzel, zsörtölődve jött haza délután. Bizony hiába okolta a szelet a korai ébresztő miatt, ébren forgolódott ő már anélkül is.

- Rosszul kezdődik ez a reggel – sóhajtott nagyot – mostanában összejönnek a dolgok, ki tudja milyen lesz a mai nap is.

Jó, hogy nem látott a jövőbe, mert ezen a napon olyan történt vele, ami örökre emlékezetes maradt a számára. Bosszúsan megdörzsölte az állát. Borotválkoznom is kell. – eszmélt magára. Bizony már jó ideje állt gondolataiba mélyedve a becsukott ablak előtt. A tagbaszakadt ember koráról szinte egyedül a fekete hajába világító ezüst szálak árulkodtak. Csak sejteni lehetett, hogy közel jár a 60. évéhez. Rövid, vaskos nyakán konok fej ült, száját most keskenyre szorította a gond. Erős, izmos lábaira különösen büszke volt.

- Ilyen egy igazi öntő lába – mondogatta gyakran – a szoborba öntött harminckettes bakának sincs ennél erősebb.

A konyhából beszűrődő fény jelezte, hogy felesége, Terike is ébren van. Amint kinyitotta a szoba ajtaját, orrát megcsapta a frissen főzött kávé illata. Az asszony már sürgette:

- Igyekezz, Papa, mert kihűl a kávéd!

Amíg a forró kávét szürcsölte, nézte, ahogy felesége tesz–vesz körülötte. Kicsi, kövér asszony volt, jó, ha az ura mellkasáig felért. Azonban amilyen kicsinek, ugyanolyan harciasnak teremtette az Isten. Hiába, kicsi a bors, de erős. Haragjától még ő is tartott. Ha barátaival kimaradt, a számonkérést nem kerülhette el. Egyszer véletlenül megtudta, hogy a szabadságát otthon töltő férjét a főnökei várják egy vendéglő kerthelyiségében. Összeszedte az ura cipőit, betette a szatyorba, és biciklivel odakarikázott a vendéglő vaskerítéséhez. Ott aztán meglóbálta a szatyrot és bekiabálta az illusztris társaságnak, hogy hiába várják az urát, nem tud jönni, mert elhozta a cipőit, és egyhamar nem is megy velük haza. Ilyen asszony volt ez a Terike, de e mellett sok jó tulajdonsággal is rendelkezett. Szépen felnevelte fiait, jól főzött, szóval családszerető asszony hírébe állt. Fiai kirepültek már a fészekből, és Terike kiterjeszthette gondoskodó szeretetét a sorra beköszönő unokákra.

Hiába na, – gondolta Józsi bácsi – nem mindenkinek van ilyen talpraesett, házias felesége. Terike mintha belelátott volna férje gondolataiba, megszólalt:

- Megtömtem a pulykát is, mielőtt elmész, nézd meg, egész otthonosan sétál fel–alá. Azért csinálj majd neki valami ketrecet, nehogy elrepüljön. Meg aztán kis helyen jobban is hízik.

De hiszen mondta neki már ezt az asszony a pulyka vásárlásakor, de ő akkor is és most is csak elnevette magát.

- Nem sast vettünk, te asszony! Hogy tudna átrepülni ilyen magas kerítésen egy pulyka? Különben – legyintett megadóan, tudva, hogy addig úgysem lesz nyugta – majd összeütök egy ketrecet. Mielőtt elindult, a biztonság kedvéért csak megnézte a pulykát. Bizony esze ágában sem volt annak elrepülni, nyugodtan sétált az elkerített kertben. Józsi bácsi hitetlenkedve nézte. Hogy is repülne el egy ilyen nagy állat? Ez csak valami asszonyi okoskodás lehet. – gondolta. Kicsit még szemezett a baromfival, aztán elindult a gyárba. Útközben felidézte magában a pulykavásárlás körülményeit. Felesége mindenáron otthon hizlalt pulykát akart karácsonyra sütni.

- Majd meglátod – bizonygatta – milyen más az íze, mint a boltinak. Levágás előtt néhány nappal diógerezdekkel is megtömöm. Attól aztán olyan finom porhanyós lesz, hogy a király se eszik különbet. Neki ugyan megfelelt volna a bolti pulyka is, mert igen csak irtózott az ünnepi felhajtásoktól, de nem akarta elvenni az asszony kedvét a királyi pulykától, na meg aztán úgy látta, hogy nem is igen lehet. Így aztán végigszenvedte a baromfi kiválasztását a gyáli piacon, és a jól összekötözött állatot hazacipelte a hóna alatt. Alig gondolta végig az eseményeket, már ott állt a gyár kapujában. Bent felbolydult méhkas fogadta, a munkások sehogysem értették a történteket. Amikor elcsitult a zúgolódás, Józsi bácsi végigsétált az öntőműhelyen, nézte a kihűlő kemencéket, búcsúzott. Csendes szemlélődéséből a hangosbeszélő riasztotta fel, telefonhoz hívták. Mérgelődve indult az irodája felé.

- Az embernek egy perc nyugta sincs – dohogta. A telefonba felesége jajveszékelt olyan élesen, hogy egy pillanatra azt hitte, megsüketül.

- Jaj, Papa, gyere haza gyorsan, mert elrepült a pulyka!

Könnyű ezt mondani – gondolta az öreg – de ő mit mondjon a főnökeinek? Hogy pulykavadászatra indul? Hangosan azonban megnyugtatta az asszonyt, hogy rögtön megy, és úgy déltájban haza is ért. Titokban remélte, hogy azt a fránya pulykát már megfogta a felesége, de bizony otthon se pulykát, se asszonyt nem talált. Számára egyértelműnek tűnt, hogy Terike még a pulykát keresi. Az csak a kérdés, hogy hol? Körülnézett az udvaron, majd a kertben, kipillantott az utcára is, de sehol senkit nem talált. Messzebbre kéne látnom – gondolta – és létrán felkapaszkodott a fáskamrájuk tetejére. Szétnézett, de hiába, csak nem észlelt sehol mozgolódást. Illetve, ahogy meresztgette a szemét, úgy a negyedik szomszéd kertjében meglátta a pulykát. De nem ám szabadon, hanem ketrecbe csukva. Semmi kétség, befogták – állapította meg. Felhördült:

- Na megállj, te vén Bihari Lajos! Azt hiszed, befoghatod a mi királyi pulykánkat, amit én cipeltem haza a piacról? Erre gondolva, még jobban elkapta az indulat. Most mit csináljak? - tépelődött egyre – csak nem hagyom veszni saját tulajdonomat? Vajon az asszony hol keresi elbitangolt jószágát? Újra körbe nézett, de Terikét nem látta sehol. Mindegy – határozta el – megvívja egyedül a csatát, visszaszerzi tulajdonát. Egy magyar öntő nem hagyja magát!

Dicső ősére, Gábor Áronra gondolt, fülében harci riadó zengett, és merész elhatározással átlendült a szomszéd barackfájára. Innen leereszkedve már könnyű volt a félig bekerített kerteken keresztül Bihari Lajos portájáig eljutni. Gyerekjáték – gondolta – miközben átmászott a kerítésen, ezeknek az öntő lábaknak ez meg se kottyan. Már a pulykát őrző ketrecnél járt, mikor eszébe jutott, hogy az öregnek kutyája is van. Gyorsan hóna alá kapta a berzenkedő állatot és már futott is vissza. Éppen jókor, mert a szárnyas rikoltozására az öreg kiengedte a kutyáját.

Józsi bácsi még csak félig volt fönn a kerítésen, mikor a kutya – ádáz vicsorgással – elkapta a lábát, és az egyik cipőjét megkaparintotta. Szerencsére ő futhatott tovább. Futott is, ahogy csak a lába bírta, mert miközben a kutyával hadakozott, a pulyka kiugrott a hóna alól. Ráadásul az öreg Lajos – botját az egeknek rázva - egyre ordítozta:

- Tolvaj, tolvaj, fogják meg!

Volt pofája a vén részegesnek ezt kiabálni. Megmondanám én, ki a tolvaj, mérgelődött, de mivel futás közben úgyse tudta volna elmagyarázni mindenkinek az igazságot, inkább a baromfi után vetette magát. A pulyka ismeretlen kerteken keresztül, egyre távolabb vezette üldözőjét, míg végül megállapodott egy jó magas cseresznyefa felső ágán. Józsi bácsi, ha csak felnézett is, szédült, ezért inkább várt a fa alatt, hátha lejjebb jön az a madár. Mert addigra már meg volt arról győződve, hogy ez nem pulyka, hanem vagy griff madár, vagy sas. Ez a szerencsétlen asszony – bosszankodott ismét – addig kereste a legnagyobbat, amíg becsapták. Fázni kezdett. Hát persze – kapott észbe, ha nincs is hó, azért még december van. Végig nézett magán. Egyik cipője hiányzott, ezért a fatörzsbe kapaszkodva egy lábon állt. Pulóverje rongyosan csüngött alá, piszkos, horzsolásokkal tarkított kezeivel görcsösen kapaszkodott a fába. Úristen – sóhajtott keservesen – most aztán tulajdon anyám se ismerne rám. Alighogy ezt elsóhajtotta, a szomszéd ház kertjéből egy asszony kiáltott oda.

- Hát maga meg mi a csudát keres ott?!

Válaszként elkezdett hebegni valamit és fölfelé mutatott. Az asszony végre meglátta a baromfit.

- Másszon fel érte, van ott létra a sufni mellett! Szerencsétlen, csak áll egy lábon.

Hebegett valami köszönömfélét és a létrát odatámasztotta a fához. Óvatosan lépkedett fölfelé, nehogy a „madár” elszálljon, de bizony annak esze-ágában sem volt. Ott ült mozdulatlanul azon az ágon, amelyik éppen az emeletes ház ablaksora felé nyújtózkodott. Alatta párhuzamosan haladt egy másik, erre lépve, kezdett végigmenni az öreg, miközben a fölötte lévőben kapaszkodott. A pulyka is ezen ült, így remélte, hogy el tudja kapni a madár lábait. Az úgy tett mintha nem venne észre semmit, nem nézett a közeledő „ellenségre”. Aztán mikor üldözője éppen a lábai felé nyújtotta a kezét, hangos rikoltozással elszállt ismét a fáról. Józsi bácsi megingott, de még elkapta az ágat, mikor az, amelyiken állt, recsegve letörött alatta. Ott lógott szegény ember a ház ablakai előtt, ég és föld között, lábaival a levegőt rúgta. Bent egy asszony akkor szállt ki a fürdőkádból. Ahogy meglátta az ablaka előtt rúgkapáló férfit, elkezdett az urának ordítozni.

- Gyula, szatír leselkedik be az ablakon!

- Ne beszélj hülyeségeket – pillantott az ablak felé az ember – hiszen emeleten lakunk! Aztán amilyen gyorsan elvette szemét az ablakról, ugyanolyan gyorsan vissza is nézett.

- Te Jóisten! Tényleg ott les valaki. Na megállj, majd adok én neked leselkedni! – felkapta a partvist és már rohant is le a lépcsőn. Futás közben azon gondolkodott, hogy vajon mi látnivaló van az ő feleségén, de férji becsülete elégtételért kiáltott.

Túljutva az első ijedelmen és látványon, Józsi bácsi igyekezett visszaaraszolni a fa törzséhez. Amint azt elérte, nem kellett már létra sem, gyorsan leugrott, aztán uzsgyi neki, vesd el magad, futott a szárnyas után. De ő utána meg futotta a többi, tulajdonában sértett szomszéd, partvissal, bottal, seprűvel, piszkavassal, - ki mit ért. Mert a pulykavadász a kertek évelő növényzetét is jól összetaposta, sőt helyenként a drótkerítést is legázolta. Csakhogy ezzel nem törődhetett, rohant tovább. A pulyka átszaladt a kocsiúton, felrebbent a bokrokra, majd onnan egy vaskerítésen átrepülve, eltűnt az öreg szeme elől.

- Na még csak ez hiányzott – sóhajtott – ez a ronda dög beszállt a templomkertbe.

Szemügyre vette a kerítést, de nem sokat gondolkodhatott, mert a fél Wekerle-telep népe szaladt a nyomában. Most volt csak szükség a jó erős öntőlábakra. Megmaradt fél pár cipőjét lerúgva, átkapaszkodott a kerítésen. Futott keresztül a kerten és a végében meglátta a pulykát. Ott sétált méltóságteljesen, kékesfekete tollán megcsillant a fény. Nyakát kérdőjel alakra görbítette, bögyét felfújta, és Józsi bácsi meg mert volna esküdni rá, hogy elkacagta magát. Már éppen valami cifrát akart őkelmének válaszolni, amikor az újabb kacagással, megint felröppent egy fára. Az öreg nem éppen a Miatyánkot mormolta, miközben felkapaszkodott utána. A pulyka nyugodtan ült. Most hason csúszva közelített hozzá, de alig feküdt végig a faágon, néhány híve társaságában, a plébános lépett a kertbe. Szégyen ide, szégyen oda, gondolatban elkáromkodta magát.

- A fene egye meg, mit keresnek ezek itt?! Most várhatok, amíg elmennek. Aztán nem mozdult, várt. Egy idő után fázni kezdett. Szemei előtt színes karikák táncoltak. Irigykedve nézte a pulyka vastag tollruháját.

- Ez bezzeg nem fázik, én meg majd lepottyanok innen a hidegtől - háborgott befelé. Remegés jött rá, de olyannyira, hogy a fogai is összekoccantak. A fa alatt álló hívők egymást kezdték mustrálgatni, azt találgatva, hogy vajon ki vacog így, míg végül a plébános felpillantott a fára. A faágon fekvő köszönni próbált.

- Di-di-di-csértessék - vacogott szegény. Mielőtt a plébános kifejezhette volna csodálkozását eltévelyedett híve különös fészkelő helye láttán, a szomszédos ház folyósólyáról asszonyok kiáltottak oda.

- Vigyázzon Plébános úr, pulyka tolvaj lapul ott fönn a fán! Ne engedjék elfutni, fogják meg! Tolvaj! Tolvaj! - kántálták egyre. A kiabálás odacsalta a többieket is. Betódultak a templomkertbe, öklüket rázták a fán kuporgó felé.

- Tolvaj! Szatír! Na megállj, úgyis levesz onnan az Isten hidege! Lejössz te még! Az ordítozásra nemcsak az öreg, hanem a pulyka is megijedt, és újabb rikoltozással átrepült a ház egyik sufnijára. Józsi bácsi nem bírta tovább a megpróbáltatásokat.

- Megállj, te rohadt dög, most megfoglak! – felkiáltással megcélozva a sufni tetejét, rávetette magát a pulykára. A templomkertben állók csak a pulyka és az öreg egybefonódó ordítását hallották, de az emeletről leselkedő asszonyok azt is látták, hogy a sufni kátránypapír teteje beszakadt, és a tolvaj pulykástól eltűnt a mélyben. Valaki hangos jajveszékelésbe kezdett.

- Jaj, a sufnim oda lett! Hozom a kulcsot, aztán fogják meg ezt a tolvajt, lássák el a baját!

- Elkapjuk, megverjük! – ordították a többiek is, sőt, volt aki azt kiabálta: „üssük agyon!” A plébános igyekezett csillapítani a kedélyeket, de bizony hiába, a harag és a tömeg nőttön–nőtt.

Terike eközben nyugodtan tette-vette otthon a dolgát. Nem rég ért haza, csak az unokájáért szaladt el az óvodába. Csodálkozott ugyan, hogy az ura nem jött meg, de úgy hitte, nem tudott elszabadulni. Gyorsan hozzálátott az ebédfőzéshez, ma ugyanis megkésett vele a pulyka miatt. Elővette a húsklopfolót és már éppen készült rácsapni az előkészített hússzeletre, amikor kivágódott az ajtó, és a szomszédasszony rontott be lélekszakadva rajta.

- Jöjjön gyorsan, Tera asszony, mert rögtön agyonütik az urát! Terike rosszat sejtve, úgy ahogy volt, húsklopfolóval együtt, szaladt a hírt hozó asszony után.

Józsi bácsi ez alatt testileg – lelkileg összetörve ült a lyukas tetejű sufni közepén.

- Te Atyaúristen, hát mit vétettem én, hogy ennyi baj ér egyszerre? – nyögött fájdalmasan. Mindenem odalett, a munkahelyem, a pulykám, és ezek az őrültek az életemre is rátörnek. Az ám, de hol van a pulyka, legalább az meglegyen, ha már ennyit küzdöttem érte. A félhomályban addig erőltette a szemét, míg végül a sufni sarkában meglátta.

- Látod, te ronda dög, mit műveltél velem, csúffá tettél ország-világ előtt? De most már biztos, hogy bekerülsz a fazékba, add neked az asszony! Persze már az is itt lehetne, hol a fenébe kódorog? Alig hangzott el ajkáról ez a bosszús kívánság, Terike felcsattanó hangját hallotta.

- Hozzá ne merjenek nyúlni az uramhoz, mert ezzel a húsklopfolóval ütöm magukat fejbe! Józsi bácsi fülét máskor ugyancsak megviselte felesége csendesnek nem mondható hangja, de most muzsikának, mi több, egyenesen égi zenének tűnt üvöltése. Szegény meggyötört férj – szokásától eltérően - majdnem sírva fakadt a meghatottságtól.

- Itt van az én drága feleségem, majd ő igazol engem! - reménykedett. Mikor kinyílt a sufni ajtaja, és Terikét a húsklopfolóval, kibomlott hajjal meglátta, biztos volt benne, hogy a templom egyik angyalszobra elevenedett meg, és ugrott le pallosával a helyéről.

- Terikém – mondta, mikor végre megismerte feleségét – megfogtam a pulykánkat, itt van ni, a sufniban! A mondat végén diadalmasan nézett az asszonyra, és alig titkolt büszkeséggel várta annak boldog ujjongását. Ehelyett felesége mögül az öreg Bihari bődült el.

- Mi az, hogy a pulykánkat? Hányszor mondjam már, hogy az a pulyka az enyém?! Férje segélykérően nézett feleségére:

- Mondd meg már te is ennek a vénembernek, hogy ez a pulyka a miénk! De az öreg csak tovább üvöltötte:

- Ez a pulyka az enyém!

Terike gyanús csendességgel álldogált, aztán nagy sóhajtással közelebb lépett élete párjához.

- Papa! Légy erős, ez a pulyka tényleg nem a miénk. Férjében egy világ omlott össze, döbbenten nézett a feleségére, aztán felordított:

- Hát akkor hol van a miénk? Azt telefonáltad, hogy elrepült, és nem is láttam az udvarban! Az asszony – legjobb védekezés a támadás elv alapján – ráripakodott az urára.

- Persze, hogy elröpült, de mit gondolsz, várok én rád? Megfogtam és letettem a pincébe! Mondtam, hogy csinálj néki ketrecet, mert elröpül, de te csak nevettél.

Hát erre aztán szegény férje ismét akkorát ordított, hogy a sufni maradék teteje is potyogni kezdett.

- Mit tettél velem, te oktalan asszony, hát már sosem nő be a fejed lágya?! - Aztán maradék erejét összeszedve, mint a sebzett oroszlán felugrott, és - feledve felesége égi jelenését – ütésre emelt kézzel az asszony felé lódult. Azaz csak lódult volna, mert a fájdalomtól, amit ekkor érzett, azon nyomban hangos jajgatással összecsuklott. Ahogy az ura felállt, Terike nem is annyira az ütéstől való félelmében, mint inkább a látványtól, hátra tántorodott. Úgy nézett ki hőn szeretett férje, mint a mondabeli Lear király bolyongása idején. Mezítláb, tépett ruhában, csapzott hajjal, piszkosan, üveges tekintettel.

- Józsikám! – jajdult fel rémülten – hogy nézel ki?!

Az bizony ebből már semmit se hallott, eszméletlenül feküdt a földön.

Karácsony lett mire Kovácsot kiengedték a kórházból. Nagy fejét lógatva, keserves ábrázattal ült a karácsonyfa mellett. A szörnyű kaland során bokazúzódást és válltörést szenvedett. Jobb karja most is kitámasztva meredt a levegőbe, úgy nézett ki, mint egy tisztességben megőszült törött szárnyú karácsonyi angyal. Felesége a szaloncukrokat aggatta fel és közben sajnálkozva magyarázkodott, hogy mire megfogta és a pincébe tette a pulykát, majdnem dél lett, és az óvodából el kellett hoznia az unokát. Kiírtam én egy cédulára, hogy megvan a pulyka, de lekeveredett az asztalról, mostanában találtam meg a földön. Hanem – fűzte tovább a szót – a háborgó szomszédok is lecsendesedtek, sőt az ismerősök röstelkednek is azon, hogy téged nem ismertek fel, és tolvajnak hittek. Bár ahogy akkor kinéztél, ez nem is csoda. Beszélgetés közben megterítette az asztalt, és rejtelmes arccal kisietett a konyhába.

- Itt a finom gesztenyével töltött pulyka! – nyitott be újra, kezében ott volt a pecsenyéstálon illatozó hatalmas, pirosra sült baromfi. Józsi bácsi - mint akit darázs csípett meg – felkiáltott:

- Én ugyan nem kérek belőle! Ebbe a lakásba pulyka többé be ne tegye a lábát! - Felesége tanácstalanul álldogált a pulykasülttel.

- De Józsikám - akkor mit adjak vacsorára? Hiszen a halat se szereted, azért vettünk mellé pulykát is. Mielőtt férje válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón. Terike gyorsan letette a tálat és ajtót nyitott.

- Kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt – köszöntek az érkezők és csak úgy tódultak be a szobába. Kovácsék megdöbbenve látták, hogy Józsi bácsi egykori üldözői jöttek látogatóba. A váratlan vendégek egymás szavába vágva, éktelen hangzavarral folytatták:

- Kedves szomszéd, hallottuk, hogy kijött a kórházból, eljöttünk látogatóba. Mégiscsak karácsony szentestéje van, nem haragudhatunk egymásra. Végül is félreértés volt az egész. Meg aztán mi wekerleiek olyanok vagyunk, mint egy nagy család, összetartunk a bajban. Hoztunk a betegnek egy kis ünnepi kóstolót, hadd erősödjön fel mihamarább.

Hát erre már felcsillant Józsi bácsi szeme, hohó, nem kell pulykát enni, lesz itt mindjárt más is. Szívélyesen beljebb invitálta és hellyel kínálta látogatóit.

- Üljenek le kedves barátaim. Hát persze, hogy nem kell haragudni egymásra, különösen karácsonykor nem szabad, hiszen ez a nap a szeretet ünnepe. Asszony – utasította Terikét – hozz bort és poharakat az én kedves vendégeimnek. Terike hamarosan kínálta is látogatóit, azok pedig sorra bontogatni kezdték a hozott csomagjaikat.

- Tessék, drága jó szomszéd, kóstolja meg a mi pulykánkat is. Ezzel szépen Kovács elé tették a kicsomagolt pulykasült darabokat. Józsi bácsi szeméből kialudni látszott az előbbi reménység.

- Hát mindenki pulykát hozott?

Egy asszony boldogan tette asztalra csomagját:

- Dehogyis, kedves szomszéd, én finom rántott halat hoztam.

Így történt, hogy ezen a szentestén Kovács Józsi éhesen maradt. Bezzeg a többiek! Felesége óvatos kínálására, nekiestek Kovácsék töltött pulykájának, és az utolsó morzsáig mind megették.

Mikor végre elvonult a „nagycsalád,” és újra egyedül maradtak, az asszony csüggedten nézte a pusztítást. Csak a pulyka csontváza meredezett a pecsenyéstálon. Józsi bácsi hamiskás mosollyal megtöltött két poharat borral, egészséges karjával átölelte felesége derekát, és így szólt:

- Gyere asszony! Igyunk a királyi pulykára!

Terike rápillantott az urára, elnevette magát, aztán mind a ketten úgy elkezdtek kacagni, de úgy, hogy a tálon beleremegett a pulyka fenséges csontváza.





Professzionális Tárhely


Biztonságos Tárhely